Számtalanszor kérdezték tőlem ezt az elmúlt 20-25 évben. „Nem tudom,” válaszoltam általában. Valóban nem tudom, maximum sejtem.
Az biztos, hogy 1985-ben már tartott jó ideje, mégis ennek az évnek a tavasza meghatározó volt későbbi késes pályafutásom szempontjából.
Tavasz volt, talán május. Készültem az érettségire, meg persze a felvételire. Illetve készülnöm kellett volna, de nem igazán fűlött a fogam a dologhoz. Az engem kérdezőknek ugyan azt mondtam, hogy a Soproni Erdészeti és Faipari egyetemen képzelem el a további tanulmányaimat. Létezett is a fejemben valamiféle romantikus álmodozás az erdész szakma szépségeiről, a bal lábam mellett baktató vizsláról, a vállamon lógó puskáról. De az álom teljesüléséhez szüksége út első lépését, ami a megfelelő felkészülés lett volna, sem tettem meg.
Helyette inkább lófráltam, csavarogtam a debreceni nagyvásár napján is. Akkor még nem a mostani megszokott helyén a Böszörményi úton volt, hanem a csónakázó tó mellett.
Nyílván a kések jelentették számomra a legfontosabb látnivalót. Egyik késárustól mentem a másikhoz, majd vissza ki tudja hányszor. Két stand volt, ami igazán lenyűgözött. Az egyiken nagyon finoman kidolgozott, szép vonalú bicskák voltak, de sajnos a készítőjük lakhelyünktől távol, Kecskeméten élt és dolgozott.
A másik standon igazi csodák voltak. Rézcsengők, pergők, fokosok, juhászkampók csatok, és természetesen bicskák is. De milyen bicskák? Szarut persze láttam már korábban is, hiszen a teheneink szarvának anyagát felismertem a nagymamám fésűjénél, kopott bicskák nyeleként . De elképzelni sem tudtam, hogy bicskanyélnek olyan szépen, berakásokkal díszítve, kifényesítve meg lehet csinálni, mint ahogy ott voltak. Ráadásul a bicskák rugója is szépen ki volt cifrázva. Nagytermetű, bajuszos, barátságosan mosolygó mester kínálta termékeit. Látva félszegségemet, megmutatta az egyik különleges darabját. A fentebb említett jellemzőkön túl szemre is különlegessé tette a bicskába épített villa, de az igazi varázslás, akkor történt, mikor a mester a villát kinyitotta, s nyelet két félre bontott. Így már egyik kezében kinyitott bicskát, másik kezében villát tartott. Már nem emlékszem pontosan, de biztosan sokat kérdeztem. Az biztos, hogy a mester nevét és műhely címét akkor tudtam meg. Így kezdődött az ismeretségem Szoboszlai Gáborral.
Hál’ Istennek a műhelye már nem volt messze. Debrecenben, az Aranybika szálló melletti utcában lakott és dolgozott.
Szerintem ő maga sem gondolta, hogy valóban fel fogom keresni.
Persze a felvételim nem sikerült. A rokonság talán még sajnált is kicsit a teljesíthetetlen vizsgakövetelmény miatt. Dolog nélkül nem maradhattam, s mivel állítottam az erdészet iránti vonzalmamat, egy erdészeti gazdaságnál kerestem munkát.
De a bicskacsoda ott mocorgott az agyamban. Felkerestem a mestert is.
Megtudtam, hogy ő igazából rézműves népi iparművész, elsősorban pásztor eszközöket készít sárgarézből, amiket vagy valóban használati tárgynak, vagy ajándéktárgynak ad el. Persze pásztorbicskákat is gyárt, azokat láttam a vásárban. Elmondta, hogy egy időben édesapjával ásott kutak tisztításával foglalkozott. Munka közben találtak igen különleges bicskákat.
Rézművesként érdekelni kezdte a bicskák története, és előállításuk titka. Szeretett volna hasonlókat csinálni. Kiderült, hogy Debrecenben két-három emberöltővel korábban a Némethy család foglalkozott legmagasabb szinten ezekkel a különleges bicskákkal. A dinasztiának voltak még élő és aktív tagjai. Gábor bácsit Tőlük tanulta meg a bicskák, pároskések készítését. De nem csak megtanulta, hanem elismert készítőjükké vált
Innentől kezdve kettős életet éltem. Tettem, amit elvár a családom és tettem, amit szeretnék.
Vagyis dolgoztam az erdészetben, majd tanultam egyetemen, nem az erdészetin, hanem agrártudományin, szabadidőmben pedig lestem a kések-bicskák csínját-bínját Gabi bácsinál. Szívesen megmutatott mindent, amit tudott, de mint kiderült, oklevelet nem adhat, ami igazolná, hol tanultam. Javasolta, hogy a Népi Iparművészeti Tanácsnál próbáljam meg zsűriztetni a munkámat, s ha zsűri rendszeresen jónak ítéli a bicskáimat idővel talán megkaphatom a Népi Iparművész címet, amivel már vállalhatok önálló tevékenységet.
Megfogadtam a tanácsát, de mire a célom teljesült, történt ez-az az életemben. Természetesen, ahol lehetett képeztem magam bicskák terén. Kerestem, találtam leírásokat a Debreceni Késcsináló céhről, pásztorbicskákról, múzeumi raktárakban fényképeztem eredetieket, javítottam magángyűjteményben levő régi darabokat. Felkerestem a kecskeméti késes mestert, Polyák Imrét is, aki azon a bizonyos tavaszi nagyvásáron szintén elvarázsolt. Ő is nagyon segítőkész volt, tőle is rengeteget tanultam, s mint kiderült ő is ismeri a pároskés titkát, bár más úton-módon jutott el hozzá.
Tavasz volt, talán május. Készültem az érettségire, meg persze a felvételire. Illetve készülnöm kellett volna, de nem igazán fűlött a fogam a dologhoz. Az engem kérdezőknek ugyan azt mondtam, hogy a Soproni Erdészeti és Faipari egyetemen képzelem el a további tanulmányaimat. Létezett is a fejemben valamiféle romantikus álmodozás az erdész szakma szépségeiről, a bal lábam mellett baktató vizsláról, a vállamon lógó puskáról. De az álom teljesüléséhez szüksége út első lépését, ami a megfelelő felkészülés lett volna, sem tettem meg.
Helyette inkább lófráltam, csavarogtam a debreceni nagyvásár napján is. Akkor még nem a mostani megszokott helyén a Böszörményi úton volt, hanem a csónakázó tó mellett.
Nyílván a kések jelentették számomra a legfontosabb látnivalót. Egyik késárustól mentem a másikhoz, majd vissza ki tudja hányszor. Két stand volt, ami igazán lenyűgözött. Az egyiken nagyon finoman kidolgozott, szép vonalú bicskák voltak, de sajnos a készítőjük lakhelyünktől távol, Kecskeméten élt és dolgozott.
A másik standon igazi csodák voltak. Rézcsengők, pergők, fokosok, juhászkampók csatok, és természetesen bicskák is. De milyen bicskák? Szarut persze láttam már korábban is, hiszen a teheneink szarvának anyagát felismertem a nagymamám fésűjénél, kopott bicskák nyeleként . De elképzelni sem tudtam, hogy bicskanyélnek olyan szépen, berakásokkal díszítve, kifényesítve meg lehet csinálni, mint ahogy ott voltak. Ráadásul a bicskák rugója is szépen ki volt cifrázva. Nagytermetű, bajuszos, barátságosan mosolygó mester kínálta termékeit. Látva félszegségemet, megmutatta az egyik különleges darabját. A fentebb említett jellemzőkön túl szemre is különlegessé tette a bicskába épített villa, de az igazi varázslás, akkor történt, mikor a mester a villát kinyitotta, s nyelet két félre bontott. Így már egyik kezében kinyitott bicskát, másik kezében villát tartott. Már nem emlékszem pontosan, de biztosan sokat kérdeztem. Az biztos, hogy a mester nevét és műhely címét akkor tudtam meg. Így kezdődött az ismeretségem Szoboszlai Gáborral.
Hál’ Istennek a műhelye már nem volt messze. Debrecenben, az Aranybika szálló melletti utcában lakott és dolgozott.
Szerintem ő maga sem gondolta, hogy valóban fel fogom keresni.
Persze a felvételim nem sikerült. A rokonság talán még sajnált is kicsit a teljesíthetetlen vizsgakövetelmény miatt. Dolog nélkül nem maradhattam, s mivel állítottam az erdészet iránti vonzalmamat, egy erdészeti gazdaságnál kerestem munkát.
De a bicskacsoda ott mocorgott az agyamban. Felkerestem a mestert is.
Megtudtam, hogy ő igazából rézműves népi iparművész, elsősorban pásztor eszközöket készít sárgarézből, amiket vagy valóban használati tárgynak, vagy ajándéktárgynak ad el. Persze pásztorbicskákat is gyárt, azokat láttam a vásárban. Elmondta, hogy egy időben édesapjával ásott kutak tisztításával foglalkozott. Munka közben találtak igen különleges bicskákat.
Rézművesként érdekelni kezdte a bicskák története, és előállításuk titka. Szeretett volna hasonlókat csinálni. Kiderült, hogy Debrecenben két-három emberöltővel korábban a Némethy család foglalkozott legmagasabb szinten ezekkel a különleges bicskákkal. A dinasztiának voltak még élő és aktív tagjai. Gábor bácsit Tőlük tanulta meg a bicskák, pároskések készítését. De nem csak megtanulta, hanem elismert készítőjükké vált
Innentől kezdve kettős életet éltem. Tettem, amit elvár a családom és tettem, amit szeretnék.
Vagyis dolgoztam az erdészetben, majd tanultam egyetemen, nem az erdészetin, hanem agrártudományin, szabadidőmben pedig lestem a kések-bicskák csínját-bínját Gabi bácsinál. Szívesen megmutatott mindent, amit tudott, de mint kiderült, oklevelet nem adhat, ami igazolná, hol tanultam. Javasolta, hogy a Népi Iparművészeti Tanácsnál próbáljam meg zsűriztetni a munkámat, s ha zsűri rendszeresen jónak ítéli a bicskáimat idővel talán megkaphatom a Népi Iparművész címet, amivel már vállalhatok önálló tevékenységet.
Megfogadtam a tanácsát, de mire a célom teljesült, történt ez-az az életemben. Természetesen, ahol lehetett képeztem magam bicskák terén. Kerestem, találtam leírásokat a Debreceni Késcsináló céhről, pásztorbicskákról, múzeumi raktárakban fényképeztem eredetieket, javítottam magángyűjteményben levő régi darabokat. Felkerestem a kecskeméti késes mestert, Polyák Imrét is, aki azon a bizonyos tavaszi nagyvásáron szintén elvarázsolt. Ő is nagyon segítőkész volt, tőle is rengeteget tanultam, s mint kiderült ő is ismeri a pároskés titkát, bár más úton-módon jutott el hozzá.
